Anyaként rá kellett jönnöm, hogy az életnek nem a fő célja és értelme a gyerek.
Serdülőkorú lányommal rengeteg probléma adódott. Már több éve küzdöttünk egymással. Minden elérhető segítséget megpróbáltam igénybe venni. Családtagokat, pedagógusokat, rokonokat, barátokat, szakkönyvet, és még egy pszichológust is. Nem állítottam, hogy kizárólag nálam van az igazság, de sehogy nem találtuk meg a közös nevezőt. Képtelen voltam elfogadni, hogy nem tudom megoldani a problémákat, és ennek az áldozata a lányom lesz. Ezt ő akkor még nem látta át. Messze nem a tőle elvárható teljesítményt nyújtotta, valamint az életmódja is a jövőjének aláásását jelentette. Semmilyen értelmes kommunikációt nem tudtunk folytatni. A mondanivalóm csak értelmetlen monológnak tűnt. Sem büntetéssel, sem jutalommal nem lehetett befolyásolni.
Tudom, én sem voltam tökéletes szülő, de akkor az adott feltételekkel és körülmények között kellett mindent megoldanom. Ebben a lesújtó helyzetben kezdtem el gondolkozni azon, hogy mi értelme és célja van annak, hogy egy szülő gyereket nevel.
Az ember, amikor várja a gyerekét, akkor nem köré építi fel a céljait, csak a gyerek is a célok között van. Kimondhatatlanul nagy öröm a gyermek várása, és mindenképpen pozitívumnak látszanak a hozzá kapcsolódó dolgok. Aztán egyszer csak megszületik a gyerek, a boldogság, vele pedig észrevétlenül a felelősség is. Nem terveztem, hogy minden pillanat, az életem minden mozzanata a gyerekeim körül fog forogni. Ahogy telt az idő, mindenkor megvoltak az aktuális feladatok. Végül is, ahogy visszatekintettem kamasz lányom problémáinak tetejéről, rájöttem, hogy akaratom ellenére mégis csak róla, a gyerekeimről szólt az életem. Nem azért, mert nem tudtam volna kellemes programokat csinálni, vagy kicsit jobban élvezni az életet, hanem mert a legfontosabb cél mindig a gyerek boldogulása volt. Mégis csak az lett. A tetteimnek pedig hittem, hogy meglesz az eredménye, és azt is, hogy sosem szabad elszalasztani a kellő pillanatokat, hogy megalapozzam a gyerekek jövőjét.
Ezt a felismerést megosztottam a lányommal is. Próbálja megérteni, hogy nem szerzett előjoga az én életem feláldozása, gondolván mivel az anyának úgy is az a célja és kötelessége. Valamint nem jár biztos eredménnyel a család értékrendjének felrúgására tett kísérlete. Van egy ésszerű határ, amikor már nem vállalom magamra az áldozatot, és a család sem. Sajnálatos, de azon a határon túl, már ő lesz az áldozat. Nagyon drasztikus lépésre szántam el magamat. Hogy kiszakítsam a rossz környezetéből, kivettem a gimnáziumból, és elküldtem külföldi rokonokhoz. Volt ebben pozitívum is számára, de mindenképpen meg kellett élnie a magárautaltságot, annak ellenére is, hogy a család mögötte állt, csak távol. Aztán dolgoznia kellett szakma nélkül, és úgy folytatta a gimnáziumot egy év múlva. Sok évig volt feszült a viszonyunk. Számtalanszor megbántott, és sokáig éreztem, hogy gyűlöl.
Végül is két nyelvvizsgával és diplomával a zsebében, megköszönte, amit érte tettem. Nem voltam benne biztos, hogy el fogom érni a célt, de nem láttam jobb megoldást, és volt hozzá hitem. Most a lányom igazán boldog feleség és édesanya. Jó állást és fizetést sikerült elérnie. Tudja, hogy megalapozott az élete, és nem fenyegeti kiszolgáltatottság. Két lábban áll a földön. Teljesen ura a helyzetének. Mindent meg tud oldani. Most éppen az teszi boldoggá, hogy gondoskodhat a családjáról. Érett, komolyan gondolkozó felnőtt lett belőle. Talán érettebb is a korosztályánál. De az biztos, hogy sokkal jobban értékel náluk, mint szülőt, és állandóan érzem a háláját, a tiszteletét és a szeretetét.
Talán ezeknek a kemény élethelyzetek a megoldása során tanulta meg, hogy minden családtagja önálló jogokkal rendelkező ember, és sokkal fontosabb számára a boldogságuk, mint a saját önző érdekeinek a kiszolgálása. Nem értelmetlen konvenciókhoz ragaszkodik, hanem képes okosan és önzetlenül mérlegelni bármilyen új helyzetet.
Nem szeretnék senkinek tippeket adni, mert minden gyerek más, és minden élethelyzet is. Mindenesetre én is sokat tanultam belőle. Mindenekelőtt azt, hogy nem lehet, és nem is szabad mindenáron segíteni annak, aki nem tart rá igényt. Legalábbis semmiképpen nem olyan módon, hogy megoldjuk helyette a problémáit. (Név nélkül)
Játékmester 